Tejszínes kagyló

Harmos (27/171/52), mint sok gebe férfi, titkos vonzalmat érzett a nagydarab nők iránt. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy amikor becsönget a rue de Soleil-en Mademoiselle Giraux-hoz, akit Jean-Luc elfelejtett fizikailag leírni neki, nem egy szikár, csontos nő nyit majd ajtót, amilyennek ő egy XVIII. századdal foglalkozó irodalomtörténész professzornőt képzelt (Jean-Luc szerint a nő azért nem ment férjhez, mert titkon szerelmes volt Marquis de Sade-ba), hanem egy hústorony, egy nála magasabb hájtömeg, nagy, rengő emlőkkel és körülbelül 42-es vagy 43-as lábbal. Zavarba jött, és egy pillanatig azt hitte, eltévesztette a lépcsőházat.

         - Késett - mondta a vörösre rúzsozott száj, majd mély sóhaj szakadt ki belőle. - Éppen benne vagyok egy cikkben, úgyhogy várnia kell.

         - Jean-Luc nekem fél hármat mondott - nézett az órájára Harmos.

         - Nem, negyed háromról volt szó - rázta meg a fejét a hájtömeg. - Üljön oda.

         Lekapott egy fotelról néhány újságot, a Le Monde irodalmi mellékleteit, Harmos pedig leereszkedett az ülő alkalmatosság szélére, és kiszedte mappájából azt a néhány oldalt, amit magyarul gépelt tele előző este, ilyesféle mondatokkal, mint: „mindenfelől nehéz eső, digitálisan is áll az idő”, néha, arányos elosztásban beszúrva Diderot nevét („mondd, kis Diderot, hol van a mamád?”), hátha Giraux véletlenül belepillant a jegyzeteibe. Izzadt a tenyere. Az asszony egyfolytában sóhajtozott a Power Macintosh előtt, és a fejét ingatta. A nyakán nagy, barna anyajegy éktelenkedett, amelyből fekete szőrszál nőtt. Noha körben a falak tele voltak könyvekkel, a lakás skandináv iroda benyomását keltette. Egy bonsai kivételével nem voltak növények.

Harmos sorba rakta papírjait, majd a forgószéken terpeszkedő széles, hatalmas fenékre tévedt a szeme. Ahogy múltak a percek, egyre inkább hatalmába kerítette valami feszélyezettség: a testes nők, lányok többségéből melegség szokott áradni, Giraux esetében viszont... igen, az ő esetében mintha visszájára fordultak volna a dolgok (ezért lett irodalomtörténész?).

         Harmos összerezzent: a nő időközben megfordult, és szuszogva figyelte alamuszi szemével. Végre kilépett a dokumentumból, nyögve feltápászkodott, és odahúzta vele szembe a forgószéket.

        - Hallgatom - mondta.

        Harmos ránézett, s hátrább csúszott a széken, nehogy hozzáérjen a lába a labdányi térdhez, amelyen műtét hege fehérlett. Levegőt vett, megköszörülte a torkát. De mielőtt megszólalhatott volna, Giraux a papírjai felé bökött kerek állával.

        - Úgy hallottam, Diderot érdekli.

        - Igen. Elsősorban a Mindenmindegy Jakab.

        Giraux bólogatott, majd összehúzta a szemöldökét.

        - Miért pont a Mindenmindegy Jakab?

        - Mert... Nagyon modernnek tartom, és...

        A mondatot éles telefoncsöngés metszette ketté.

        Giraux intett, hogy várjon egy kicsit.

        - De igen, zavarsz - harsogta a kagylóba, amelyet kissé eltartott magától. - Mondom, zavarsz! - üvöltötte még hangosabban. - Itt van nálam egy magyar.

        - Egy micsoda? - Harmos önkéntelenül hallotta a vonal túlsó végén rikácsoló női hangot is. - Jézusom, milyen a bőre színe?

        - Milyen lenne? Fehér!

        - Milyen?

        - Ide figyelj, anyuka, egy félóra múlva visszahívlak.

        Giraux ingerülten lecsapta a kagylót, majd mosolytalanul visszaült a székre.

        - Bocsánat. Hol tartottunk?

        - A Mindenmindegy Jakab-nál. Azt hiszem, a Mindenmindegy Jakab és a Veszedelmes viszonyok az a két regény a XVIII. században, ami...

        - Nem éhes?

       Harmost kissé váratlanul érte a kérdés; aztán eszébe jutott Jean-Luc intelme („lehetőleg ne mondj nemet semmire”), és tétova mozdulata végül egy „de igen”-be csúszott át. Giraux fújtatva vonult el mellette, akár egy mamut. Harmos lassan hátratekerte a nyakát, de már nem látta. Gondolkodni próbált, frappáns mondatokat kiötleni, de a feje tompa volt, tompa. Kintről fülledt, nyomasztó levegő áradt be a lakásba, párizsi zápor előszele.

        - Nem jön? - hallotta Giraux hangját.

       A nő a küszöbről szólt be neki, majd sarkon fordult, és ismét eltűnt.

       - De, máris. Bocsánat.

       Harmos eltévesztette az ajtót: először az ultramodern fürdőszobába nyitott be. Végül a tányérok koccanása, csörömpölése igazította útba. A mikrohullámú sütő csilingelt egyet, Giraux puszta kézzel kikapta belőle az átforrósodott tányért, és villájával egy másik tányérra söpörte a barnás-fehéres étel harmadát.

       - Tejszínes kagyló. Szereti?

       Harmos kissé bizonytalanul bólintott, és leült az egyik tonettszékre. A mappáját a szék lábához támasztotta. Kint már rá is zendített az eső.

       - Citrom? - kérdezte Giraux.

       - Igen. Kérek, ha lehet.

       A nő egy egészen apró falatot vett a szájába, lassan rágott, legalább egy fél percig, mielőtt nyelt volna. Szürke szeme közben Harmost fürkészte.

       - Úgy hallottam, megkereste Madame Lovast is. Ő nem akar ajánlólevelet írni?

       (Mme Lovas, akinek a nevét két német lány rendszeresen „lofasz”-nak ejtette: magyar emigráns.)

       - De igen. Csak kettő kellene, hogy megkapjam az ösztöndíjat.

       - Értem. - Giraux újabb fél percig rágott. - Illetve: nem értem. Maga magyar. Miért nem a magyar irodalmat tanulmányozza inkább?

       - Mert... - Harmos gyorsan lecsusszantott a torkán egy kagylót (rájött, hogy kevésbé émelyedik tőle, ha nem rágja meg), és a nőre nézett, aki lopva parányi karórájára sandított (a szíj fahasábnyi csuklójába vágott). - Őszinte leszek magához. Nemcsak az érdeklődési köröm, hanem a magánéletem is úgy alakult, hogy... Szeretnék mindenképpen Párizsban maradni. Ha ön írna ajánlólevelet, talán volna esélyem, hogy...

        Mire kimondta, már meg is bánta a hazugságot. (Érdeklődési kör, magánélet... Ugyan. Nem akart ő mást, mint lébecolni még egy fél évig. Minél kisebb felületen súrlódni a világgal.) Az arca szürke lett, amikor látta, hogy Giraux ritkás szemöldöke a homlokába ugrik, miközben becserkészi villájával az utolsó kagylódarabot.

        - Én is őszinte leszek - mondta a zsíros száj, amelyről evés közben lemázolódott a rúzs. Az apró szemek valahová Harmos fülé mellé néztek. - Lehet, hogy szélsőségesnek fog tartani, de nem kertelek: nem vagyok hajlandó támogatni egy olyan ösztöndíjkérelmet, amellyel franciák elől happolna el egy helyet. Sajnálom.

        A sárga szalvéta a tányér barnás-fehéres posványába hullt, mint egy őszi falevél.

        - Nem eszi meg?

        Harmos sápadtan nézett fel.

        - Tessék? Nem. Szeretnék...

        Giraux fürgén elkapta előle a tányért, és homlokráncolva nézett rá.

        - Ki kell mennem - nyögte Harmos. - Megengedi, hogy...

        - Balra a második ajtó. - Giraux zöld műanyagkesztyűt húzott a mosogatáshoz.

        Harmos mereven lépkedett, mint akivel most nyelettek le egy kardot. Érezte, hogy már csak másodpercei vannak. Szerencsére ezúttal nem tévesztette el az ajtót. Felkattintotta a villanyt, beakasztotta az aranyszínű láncot, és sietve vézna combjára ráncigálta gyűrött nadrágját. A parányi, csupa fém és műanyag helyiségben halkan zümmögött valami. Harmos lerogyott, és rájött, hogy a hang alóla jön, hogy a sárga ülőke búg, ahogy átlangyosítja egy láthatatlan izzószál. Becsukta a szemét. Az arca még mindig szürke volt a kudarctól, de most még nem akart erre gondolni; most nem akart mást, mint megkönnyebbülni. Törődöttsége, szorongása a fizikai enyhülés boldogságával keveredett. Alatta már nem zümmögött az ülőke. Igyekezett minél halkabb lenni, nehogy meghallja végbele nyögéseit Giraux, akinek a ténykedése kihallatszott a konyhából.

         Talán öt perc telhetett el. Harmos szívesen üldögélt volna még egy darabig, de úgy vélte, most már illendő kikászálódnia. Megtörölte fenekét a puha toalettpapírral, aztán lánc vagy öblítőkar után kutatott a keze. De nem volt sem lánc, sem öblítőkar. Csak gombok. Zöld és piros gombok a sárga öblítőtartályon, s némelyiken lefelé vagy fölfelé mutató nyilak. Harmos nyelt egyet, és melegség kerítette hatalmába. Beharapta alsó ajkát, majd óvatosan megnyomta az egyik zöld gombot, amelyen lefelé mutatott a nyíl. Semmi sem történt. Talán a másik – de a másik zöld gombban is csalatkoznia kellett. Félelemmel szánta el magát, hogy megérintse az egyik piros gombot. Majd a másikat. Most már izzadság ült a halántékán. Az orrát irritálta a szag. Lekapott az üvegpolcról egy illatosító sprayt, és óvatosan a levegőbe fújt. Köhögés fogta el. Az nem jutott eszébe, hogy esetleg lehajthatná a fedelet, amelyet különben egy Fragonard-kép díszített. Míg gondolkodni próbált, felhúzta a nadrágját. Aztán már dühből nyomkodott, egyszerre több gombot, minden variációt kipróbálva, mígnem halvány sejtés támadt benne. Lehet, hogy önműködően öblít... Lehet, hogy az ajtónyitódásra lép működésbe a szerkezet... Nyomban ki is próbálta. Halkan résnyire nyitotta az ajtót, és Giraux távoli hangját hallotta: telefonon beszélt valakivel, talán az anyjával. A víz azonban nem indult meg.

          És ekkor átsuhant Harmos agyán, hogy egyszerűen elinal. Hogy gyorsan kezet mos, és amíg a nő a behajtott ajtó mögött telefonál, kisurran a lakásból. De ahogy megtörölgette a fürdőszobában a kezét, és szemügyre vette elkínzott arcát a piros műanyagkeretes tükörben, eszébe jutott, hogy Giraux esetleg elmondja a dolgot Mme Lovasnak és ki tudja, még kinek... Megnyikordult a szobaajtó, és a tükörben meglátta az óriási testet, amint elsuhan a folyosón.

          - Elnézést...

          Egy kisebb szoba ajtajában érte utol a nőt.

          - Indul? - sandított rá Giraux.

          - Igen. - Harmos zavartan vakargatta az orrát. - Csak... Nem sikerült... A vízöblítő...

          Giraux értetlenül, összehúzott szemmel nézett rá.

          Harmosnak persze csak most jutott eszébe, hogy mit kellett volna tennie: keresnie egy felmosóvödröt, gyorsan, halkan teleengedni vízzel a fürdőszobában, és...

          Giraux némán, gyanakvóan indult a WC felé, ő pedig kissé lemaradva, lehajtott fejjel követte. Most már késő.

          A nő kinyitotta az ajtót, a WC-kagylóba pillantott, majd hirtelen nevetés tört fel a torkából. Harmos megütközve nézte, amint a szenvtelenség szobra teljesen kivetkőzik magából: Giraux szinte fuldoklott a kacagástól, de nem, nem is kacagás volt ez már, hanem elcsukló, féktelen röhögés. Amikor hátrapillantott, az arca vörös volt és zsírosan fénylett.

          - Nem... nem húzza le? - dadogta Harmos megszégyenülten.

          Giraux azonban mintha nem is hallotta volna a kérdést. A szemét fürkészte, és a fejét ingatta:

          - Egy ilyen kis ember... Hová fért magába ekkora... - A bolond nevetés megint rázni kezdte a testét.

          Végre abbahagyta, és mintegy szórakozottan végighúzta kezét a Fragonard-képen látható gyertyán. A víz hangos robajjal zúdult ki a csőből. Giraux újra tetőtől talpig végigmérte, idegesítően felvihogott, majd elgondolkodó arcot vágott.

          - Na jól van. Jöjjön.

          Karjánál fogva visszarántotta Harmost a dolgozószobába, lenyomta a fotelba, s fénylő szemét le sem vette róla, miközben beütött egy számot a telefonba.

          - Mégse tudok most elindulni, anyuka - üvöltötte a kagylóba. - Majd egy óra múlva. Mondom, később indulok!

          Helyére ejtette a kagylót, és Harmosra nevetett, aki mit sem értve, égő arccal, feszesen ült a fotel szélén.

          - Azonnal jövök. - Giraux emberfejnyi mellével súrolta a vállát, ahogy elhaladt a fotel mellett.

          Harmosból rövid sóhaj szakadt ki.

          Kint még mindig locsogott az eső.

          Hátradőlt, és becsukta a szemét.

           Így ült, mozdulatlanul, összezsugorodva, mint egy törpe, miközben Giraux a korbácsot kereste a szomszéd szobában.